Rólunk írták

  • Operaházban látott ifjúsági előadásunk után kedves nézőnk megtisztelő sorait olvastuk hozzánk eljuttatott levelében 2014 tavaszán

„A gyermekelőadások csodálatosak! Pedagógus vagyok (édesapám karnagy volt és gyermekkoromban sokat jártam hasonló előadásokra), de nem hallottam még, hogy valaki a hangjával, a stílusával ilyen mértékben fenn tudja tartani a gyerekek érdeklődését az előadás egy órája alatt !! Lenyűgöző ez a pedagógiai tehetség a zenei mellett!!!!!!

Minden elismerésem és csodálatom Nagy Mária művésznőé!!

Tisztelettel: Zimborásné Szerző Zsuzsanna” 

  • Csengő-Bongó előadást tartottunk 2013 őszén a Városmajori Óvodában

    Két nap múlva ezt a kedves levelet kaptuk. Köszönjük!

    “Kedves Mária!

    Szeretném megköszönni, hogy ellátogattak az óvodánkba és színvonalas, gyermek központú, játékos előadással örvendeztették meg a gyerekeket.

    A gyerekek széles körű zenei ismeretekkel lettek gazdagabbak, jól érezték magukat, kíváncsiak, érdeklődőek voltak. A zenei világból olyan érdekességeket, ismereteket kaptak, amit otthon is szívesen elmeséltek a szüleiknek.

     Kívánok Önöknek további sok sikert és örömet a munkában!

     Köszönettel: Gáti Szilvia

    Városmajori Óvoda”

  • Művész-váró 11. „Hogyan lesz ebből tiszta hang” –

  • 2011. december 23., péntek

    Zenetanodás kisfiú hegedűt bűvölInterjú Nagy Mária brácsaművésszel (az Operaház tagja),
    a Hangszervarázs-programok vezetőjével

    A gyermekek eredendően jól beszélik a zene nyelvét – de vajon mit nyújt számukra a ritmikus-énekes játékok varázsa a jóérzésen és a közösségben levésen túl? Például okosítja, koncentrálni tanítja őket, így a rendszeres zenével-játszás észrevétlenül formálja iskolaéretté a kajla ovisokat. A Nagy Mária brácsaművész által indított, saját módszertannal rendelkező Hangszervarázs Zenetanoda épp ezért évek óta működik sikeresen Budapest több pontján. 

    A művésznővel a Fővárosi Művelődési Házban , órái előtt beszélgettünk: az itteni foglalkozások rendre telt házzal indulnak, a tanítványok pedig remek útravalót kapnak a programokon az élet kihívásainak leküzdéséhez. Közben nemegyszer kincset is talál a zenepedagógus…

    Főállásban az Operaházban dolgozol brácsaművészeként. Nem esik ez messze a zenepedagógusi elhivatottságtól?

    Nagy Mária: Világéletemben zenepedagógus akartam lenni! Elsősorban tanítani szerettem volna a zenét, ezért végeztem ez a Zeneművészeti Főiskolát, ahol három szakot végeztem el: a hegedű-, a szolfézs karvezetői és a brácsaművész szakot. Az, hogy mégis inkább zenekarban folytassam a karrieremet, egy kétéves külföldi távollét alatt kristályosodott csak ki.  Ha az ember elkezd dolgozni egy Operaház nagyságú és rangú intézményben, akkor minden más szakmai elfoglaltságot mellékvágányon lehet csak művelni. De így is lehet jó eredményeket elérni: a Főiskola mellett, tehát körülbelül három évtizede kezdtem el tanítani, van benne gyakorlatom.

    A Hangszervarázs-programok hogyan kezdődtek?

    N. M.: A Hangszervarázs-foglalkozások gyökerei a felnőtteknek szóló, hangszerbemutatóval egybekötött koncertekig nyúlnak vissza. Először a főiskolás korosztály felé nyitottunk, majd egyre fiatalabb csoportokkal kezdtünk el foglalkozni. Végül a fő célcsoportunk az óvodások és a kisiskolások lettek. Nekik hoztuk létre a Hangszervarázs zenetanodát a lányommal, aki szintén zenepedagógus: a Tanoda évek óta sikerrel működik, már több kerületben is indít programokat, jobbára művelődési házakban, saját tanárokkal.
    Ma már bölcsődéseknek szóló programok is rendszeresen indulnak. A legkisebbekkel szülői kérésre kezdtünk el foglalkozni, ők jelezték, hogy szeretnék a kistesókat is elhozni a foglalkozásokra, így a Hangszervarázs csapaton belül kialakítottunk egy csoportot, amelynek tagjai kifejezetten a picikkel foglalkoznak.
    2-3 éves kor az alsó korhatár, és ezekkel a gyerekekkel akár 10-14 éves korukig is foglalkozunk, miközben egyre mélyebb bepillantást nyernek a zene világába. A felnőtteket épp elegen szólítják meg hasonló programokkal, viszont olyan gyermekprogram, ami megalapozza a zene szeretetét és a zene nyelvének ismerését, hiányzik a felhozatalból – mindehhez nagyfokú pedagógiai érzék szükséges.

    Hogyan működik a zenetanoda? Kik a tanárok?

    N. M.: Az Operaház zenészei közül kerülnek ki a tanárok: olyan művészek vezetik a foglalkozásokat, akik affinitást éreznek magukban a gyerekekkel való munka iránt. A módszert a lányommal közösen dolgoztuk ki: ő klarinétozik, ami azért fontos, mert a zenetanulás és a kottaolvasás alapjait a legjobban a furulyával lehet megalapozni. A zeneiskolai sorozathoz tartozik egy oktató füzet, ebben játékos feladatok és kottaanyag is található. Utóbbit nem úgy kell elképzelni, mint amit a nagyobb gyerekek használnak az oktatásban. A kicsiknek leegyszerűsítettük a kottát, és nem szolmizálva, hanem ABC-s nevekkel ellátva jelöljük a hangokat.

    Gondolom, hamar kiderülnek a gyerekek képességbeli különbségei.

    Image20N. M.: Amint észrevesszük, hogy egyik-másik gyerek tehetségesebb, azonnal elkezdjük valamilyen hangszer felé terelgetni, lehetőleg olyan hangszert választva, ami a képességeinek és az alkatának megfelel. A hangszerválasztás többnyire a szülő kérésére történik, de mi is ismerjük azokat a jeleket, amelyek lehetővé teszik a megfelelő hangszer kiválasztását egy gyereknek. Adott esetben javasolni szoktuk a szülőnek, hogy inkább más hangszerrel próbálkozzanak, mert a gyerek sikeresebb lehetne benne. Van, akit a zongora, van, akit a fúvós hangszerek felé orientálunk, de például ha hegedülni kezd a gyerek, az biztos nem válik kárára akkor sem, ha később másik hangszerre nyergel át. A zenetanodában a mostani csoportokban is többen hegedülnek, és öröm nézni, milyen ügyesen fogják meg a hangszert. Ha beállítjuk a kis kezüket a helyes fogásra, akkor meglepően tisztán muzsikálnak a kicsik.

    Milyen a gyerekfelhozatal? Csak művészek gyerekei vagy tehetséges gyerekek iratkoznak be a Tanodába?

    N. M.: Dehogyis! Mindenféle gyerek jön, olyan is, akinek a családjában soha nem volt zenész. A zenetanoda elsődleges célja nem az, hogy zenészeket neveljünk, hanem a zene szeretetének az átadása. Ettől függetlenül sok zenész kollégám hozza el a saját gyerekét a foglalkozásokra, hiszen ez egy jó alapozó módszer. Sőt, volt rá példa, hogy a zenész anyuka beíratta a csemetéjét hozzánk, és annyira megtetszett neki, amit itt tapasztalt, hogy ő is elsajátította a módszert: később maga is bekapcsolódott a Hangszervarázs zenetanoda munkájába. Ma már kollégánk.
    A tanodában egymásra épülő csoportok vannak. Hasonlóan az óvodai csoportbeosztáshoz nálunk is van kis-, középső- és nagycsoport. A kiscsoportban lassabb tempójú zenetanulás folyik, ennek neve LARGO, ami a zene szaknyelvén azt jelenti: lassú. Itt még csak zenés-ritmikus játékokat játszunk. Nincs kottaolvasás, az ütősöket leszámítva nincs hangszer sem. Arra törekszünk, hogy olyan zenei alapokat tegyünk le, amelyre lehet építkezni a következő csoportban. Az elsajátított játékokra épül a második, középső csoport, ahol már hangszeres oktatás és egyszerű kottaolvasás is van. Amikor egy négyéves gyerek kezébe nyomunk egy furulyát az első órán, akkor egy külső szemlélő el nem tudja képzelni, hogyan lesz ebből tiszta hang fél év múlva – pedig lesz! Az ilyen korú gyerekeknél egyébként az a legnagyobb kihívás, hogy elérjük, hogy figyeljenek, nyugton maradjanak. Ennek a csoportnak a neve MODERATO, vagyis mérsékelt tempó. A nagycsoport az ALLEGRO, a név jelentése vidám, szaporább tempó. Itt a mozgás, a játék és a hangszeres gyakorlás egyszerre van jelen az órákon.

    Voltak elődei a módszernek, mint mondjuk a Kokas-zeneterápia, vagy teljesen eredeti ötlet?

    N. M.: A mi módszerünk egyedisége abban rejlik, hogy a hangszerhasználat felé haladunk az óráinkon, és kifejezetten ehhez fejlesztettünk ki egy módszert. Nálunk is fontos elem a mozgás, de nem annyira hangsúlyos, mint mondjuk a Kokas-féle zeneovikban.

    Hogyan történik a hangszerválasztás segítése a zenetanodában? Hogyan derítitek ki, hogy melyik hangszer használatára a legalkalmasabb a gyermek?

    Csoportmunka a Moderato csapat tagjaivalN. M.: Ezt meg tudjuk állapítani például mozgásból. Épp ezért rengeteg labdajátékot játszunk, mert alkalmasak arra, hogy felfedjék azokat a mozgáskultúrákat, amelyek egyik vagy másik hangszer használatára hajlamosítanak. Mondok egy példát, ami az egyik táborunkban esett meg: a kosárlabdapalánkhoz odament egy egészen kicsi gyerek, olyan három éves lehetett, és elkezdte a palánkra dobálni a labdát. Nem a táborhoz tartozott, és a labdái nem is találtak, de úgy mozgott, mint egy hegedűs. Mondtam is neki – a szülei is ott voltak – hogy édesem, neked itt a helyed velünk, a táborban, mert belőled remek hegedűs válhatna! A szülei elhűlve kérdezték, hogy honnan tudom? Mert az egész család hegedült… De a zongorások is könnyen kiszűrhetők tapsolós játékkal: tapsolok egy ritmust, és megkérem a gyermeket, hogy tapsolja vissza. Ha azt látom, hogy minden igyekezete dacára köszönőviszonyban sincs az enyémmel az általa eltapsolt ritmus, akkor lehet, hogy egy leendő zongoristával játszom. Ugyanis a zongorista attól sikeres, hogy a két keze egymástól függetlenül tud mozogni. A fúvós hangszerekhez való affinitást stílszerűen fújós játékokkal vizsgáljuk: egy könnyű labdát kell egy kiépített pályán elfújnia a gyerekeknek. A fiúk itt helyzeti előnyben vannak, mert ehhez hasi légzéssel kell dolgozniuk, márpedig ez náluk biológiailag adott.

    Lehet tudni, mi lett a már „kirepült” tanítványokkal?

    N. M.: A tanítványaim közül már jó páran felnőttek. Van köztük főiskolás, aki nálunk beugró tanárként segíti a tanoda munkáját. Sokukból gyakorló zenész vált, és ők a jó színpadi kiállásuk miatt hálásak a zenetanodás múltért. A mostani gyerekeimen is le tudom tesztelni, mennyire bátran és fesztelenül viselkednek a színpadon, hiszen lehetőségem van őket felengedni az Opera színpadára, és ilyenkor játszanak is. Több tanítványom zeneiskolában tanul, és az előadásokon, vizsgákon érezhetően kevesebb drukk nyomasztja őket, mint a társaikat.

    A tehetséggondozás mellett milyen egyéb kompetenciákat fejleszt a zenetanoda – hiszen alapvetően készségfejlesztő foglalkozásként van meghatározva?

    N. M.: A zene gyakorlása mind a jobb, mind a bal agyféltekét is stimulálja, valamint gördülékenyebbé teszi a két agyfélteke közötti kommunikációt. Személyes tapasztalat és tudományos tény is egyben, hogy a zene a matematikai készségekhez áll közel: számos zenész kiemelkedően teljesít matematikában, és fordítva, a jó matekosok között is sok a zenei tehetség. A tanítványaim bizonyítványain is látszik, hogy a zene mellett matekból jeleskednek. A csoportban sokat számolunk, az alapritmusok a vérükké válnak. Nemcsak négyes ritmusokkal, hanem hármas lüktetéssel is foglalkozunk – ez már magában hordja a páros-páratlan számok megkülönböztetését, de az összeadás-kivonás gyakorlását is. A zenetanoda óriási hozama az óvodás korosztály számára, hogy felér egy iskola-előkészítővel: mindegyik tanítványom iskolaéretten ült elsőben az iskolapadba, mert játékosan elsajátított egyfajta munkamorált. Tapasztalatom szerint a zenetanodás gyerekek később is teljesítmény-orientáltak maradnak: keresik a kihívásokat – volt olyan tanítványom, aki háromszor is iskolát váltott, mire megtalálta azt, amelyikben komolyabban bizonyíthat. 

     

    Sz. J. N.

  • Hangszervarázs az Operában

    2009.01.13. 09:00 - Próba-Bébi

    Címkék:

    A Nagyobbik Lányunk Kakaókoncertre járt egy éven keresztül, ahol a Budapest Fesztivál Zenekar, Fischer Iván vezényletével ismertette meg a gyerekeket a komolyzene világával. Idénre szerettünk volna valami más zenei elfoglaltság után nézni, mert az a kisebbik "baj" volt, hogy a csemeténk nem szereti a kakaót, a nagyobbik gondot az okozta, hogy egy helyben kellett végig ülni, és nem lehetett a hangszereket közelebbről szemügyre venni, megnézni. Barátaink ajánlották még tavaly ősszel, hogy nézzünk szét a Magyar Állami Operaház honlapján, mert többféle rendszeres programot ajánlanak az ovis és kisiskolás korosztálynak. Még októberben megrendeltük és megvettük az 5 alkalmas Hangszervarázs-bérletet, ahol minden egyes alkalommal tematikusan mutatják be azokat a hangszereket, amelyek megszólalhatnak egy opera- vagy balettelőadás során. Nagyon vártuk az első alkalmat a vonósokkal.

    Aki járt már az Operában tudja, hogy maga a látvány is felér egy külön programmal; a Nagy nem győzött csodálkozni, hogy mi mindent festettek fel a plafonra... A rendezvénynek a Király Lépcső adott helyszínt. Puha párnákra lehetett leülni, aki nem fázós, az pedig az előadótér padjain csücsülhetett. A gyerekeket Nagy Mária brácsaművész és a Magyar Állami Operaház zenekarának tagjai ismertették meg a vonósokkal. A művésznő végig nagyon kedves és játékos volt, öröm volt Őt hallgatni, akár beszélt, akár vonót fogott a kezébe. Ő és a többi művész is alkalomhoz illően, nagyon elegánsan voltak felöltözve. Meséltek természetesen erről is, mármint hogy egy-egy klasszikus koncertre a zenészeknek milyen ruhát illik felvenni. Ezután a bátrabb gyerekek kezükbe vehettek egy-egy kisebb hangszert (csörgődob, kasztanyetta), amivel megismertette őket a művésznő, majd egy rövid, rögtönzött hangversenyt adtak, miközben a kevésbé bátor résztvevők a lépcsőn ülve énekszóval próbálták feldobni a hangszeres produkciót.

    Ezután sorra kerültek elő a vonós hangszerek, hiszen az első rendezvény az ő bemutatkozásukról szólt. Megtudhattunk mindent arról, hogy a hangszerek általában miből készülnek, hogyan és mivel lehet behangolni őket, milyen részeik vannak, milyen típusaik. A zenészek mindig egy ismert gyerekdalt játszottak először vagy valamilyen állathangot utánoztak, majd 5-10 éves gyerekek érkeztek a "színpadra" és izgulva adtak elő egy rövid darabot, aminek persze kivétel nélkül nagy sikere volt. Egy-egy dallam felcsendülését követően ki kellett találni, hogy operából vagy balettből való az "idézet".

    Az előadás felénél volt egy kis "mozgásos" feladat is, hogy ne lankadjon sem a figyelem, sem a test; a hegedű dallamának ritmusára kellett topogni. Amikor minden vonós hangszer bemutatkozott már, a vállalkozó szellemű gyerekeknek a zenészek kérdéseket tettek fel a bemutatott hangszerekkel kapcsolatban. Jó válaszért cserébe lufit kaptak a már kiművelt ovisok, kisiskolások, így az utolsó zeneszám felcsendülését már csak egy lufifújó verseny előzte meg.

    Végre nemcsak a Lányom, hanem én is megtanulhattam, hogy mi a különbség a brácsa és a hegedű, illetve a cselló és gordonka között. A művésznő mikrofonba beszélt, de valószínűleg nem volt tökéletes a hangosítás, mert csak nehezen lehetett érteni. Ezt leszámítva az egész rendezvény fantasztikus volt. Sajnáltam, hogy egyetlen vonós hangszert sem foghattak a gyerekek a kezükbe, de ennek valószínűleg a nagycsoportos létszám volt az oka. A programot 5 éves kortól ajánlom, de igazán sokat a kisiskolásoknak ad, mert egyrészt ők nem fáradnak el a 60 perc alatt (az ovisoknál azért bomlott a fegyelem a 45. perc táján; a Lányom és a barátnője a kispárnákkal megágyaztak maguknak a lépcsőn és lefeküdtek...), másrészt az elhangzott információkat ők már mind megértik és nagy részüket talán meg is jegyzik. A klasszikus zene iránti szeretetet viszont minden ott lévő gyerekben elülteti vagy tovább erősíti a rendezvény. Nagy Márián nemcsak a profizmus látszott, hanem a gyerekek iránti végtelen szeretet és türelem is. Ritka emlékezetes szombatot köszönhetünk ennek a nagyszerű hangszerbemutatónak. (Létezik egy Csengő-bongó névre keresztelt program is, ahol egyetlen hangszerrel lehet alaposan megismerkedni; ha kipróbáltuk, majd írok róla.)

  • Fidelio kritika

    Hangszervarázs -  Gyarmati Eszter írása

    Találós kérdés következik: hátulról nézzük, félház, szemből nézzük: teltház. Mi az? A Fővárosi Művelődési Ház nagyterme február 8-án, vasárnap délelőtt. Itt ugyanis a közönség soraiban ülők nagy része még nem nőtt akkorára, hogy feje túlérjen a plüssülések támláján, s a ruhatár felől érkező gyanútlan látogatót első pillantásra maximum az elhullajtott mackók, nyalókás-papírok és kistestvérek figyelmeztethetik: a publikum kb. 2/3-a az óvodás-kisiskolás korosztályból került ki.
     
       

     

    Már a villamoson borzongással vegyes tisztelettel gondolok azokra a művészekre, akik az Operaház zenekarának muzsikusaiból alakult Múzsa Kamarazene Egyesület tagjaiként, Nagy Mária vezetésével hétről hétre kiállnak e kis emberkék elé, akiknél kritikusabb társaságot nehéz elképzelni. Itt nincs udvariaskodás, jólnevelt, feltűnésmentes szundikálás – igaz, a lelkesedés kifejezése sem korlátozódik a tapsra.

     

    Ahogy a publikum összetétele, úgy a koncertműsor sem szokványos: inkább hangszerbemutató ez, ici-pici darabokkal megszakítva. Ezúttal a vonós instrumentumoké a főszerep. Nagy Mária, a „játékmester” azonban nem ront brácsástul a (művelődési) házba: a gyerekek szemén keresztül keresi az utat a fülükhöz. Ő is, kollégái is estélyiben/szmokingban/frakkban („a macskák rémében”, N. M.) feszítenek, s a műsorvezető sorban bemutatja az öltözékeket, közben magyarázva: ünnep, ha a zene megszólal. (Lehet, hogy egyes alternatív pedagógiák szerint káros ez a misztifikálás, de szerintem nem baj, ha az eljövendő generációk már térdig érő korukban tudják: nem bézbólsapkában járunk operába.)

    Ezek a finom pedagógiai eszközök végigkísérik az egész előadást. A színpadon felsorakozott, ütőhangszerekkel felfegyverzett gyereksereg a „varázspálca” (értsd: karmesteri pálca) intésére lép be, az osztinátóhoz a gyerekek (vagy inkább a szülők) a „Cini-cini muzsikát” skandálják, s ha már szóba került tücsök koma, jöhet a hegedű is, azon meg ott a csiga, indulhat a „Csiga-biga” éneklése-játszása, s így tovább, ötletesen, szellemesen. Nagy Mária és kollégái különös gondot fordítanak az egyes hangszínek bemutatására: pengetéssel, vonó fájával, majd szőrével, sordinoval (népszerűbb nevén: „dínóval”) egyaránt megszólaltatják a hangszereket, de még a vonót szántó gyanta hangja is figyelmet érdemel. (Ez az élmény szerintem már egyik-másik szülőnek is új: a háttér-tuc-tuc helyett, íme, a zenére koncentrálni is lehet, sőt, van olyan muzsika, amire még érdemes is.)

    A sok „figyelj-csak”-ban, „hű, mit mutatok”-ban elpilledt közönség jópofa mozgásos (ha szabad így fogalmaznom: készségfejlesztő) játékok, valamint a számos karaktert és kort felvonultató, kb. félperces „valódi” művek során pihenheti ki magát. A gyerekek számára azonban, úgy tűnik, nem az operaházi zenészek igényes és gondos játéka a legnagyobb szenzáció, hanem saját kortársaik produkciói: tátott szájjal figyelik, hogy engedelmeskedik a gordonka, a hegedű ezeknek az (elképesztően kicsi) kezeknek. Nagyon szeretném tudni, hány családban hangzottak el „én is akarok”-típusú mondatok a vasárnapi ebédnél.

    „Mindenkinek az a zene tetszik a legjobban, amelyhez gyermekkorában hozzászokott. A korán fejlesztett jó ízlés nehezen rontható el később. Ezért ügyeljünk az első benyomásra, mert az egész életünkre kihatnak!" – olvashatjuk Kodálytól a Múzsa Kamarazene Egyesület honlapján. Nem is kell ide jobb végszó.